Sorozatajánló: Pluribus
amerikai sci-fi drámasorozat • 50 perc/epizód • 2025.
Egy rejtélyes járvány egyetlen boldog, kollektív tudattá egyesíti a világ lakosságát. A maroknyi immunis túlélők csoportjának egyike nem hajlandó beletörődni az abszurd helyzetbe: megpróbálja kideríteni, mi ejtette fogságba az emberek egyéniségét, és elhatározza, hogy mindenáron megmenti a bolygót a boldogságfertőzéstől. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Vince Gilligan (a Breaking Bad és a Better Call Saul alkotója) olyan sci-fi drámasorozattal rukkolt elő, amely úgy forgatja fel a műfaj hagyományait, és úgy általában a sorozatok világát, ahogyan azt legutóbb a Severance tette. Egy rendkívül bizarr alapötletből kiindulva, meditatív lassúsággal és fokozatossággal építi fel az alapvetően filozofikus, mély gondolatokat boncolgató karakterdrámát. A kollektív tudat uralomra kerülésének klasszikus science-fiction toposzát hézagmentesen illeszti össze a mai kor egzisztenciális válságkérdéseivel, a néző pedig úgy pislog minden egyes epizód után, mintha egy fura álomból ébredt volna fel, vagy egy hipnózisból tért volna magához.
Az alapszituáció részleteinek kibontását most kivételesen kihagyom, hiszen azzal egy egész epizódot spoilereznék el, de muszáj körülírnom a kiindulási pontot, hogy érthetők legyenek a továbbiak:
Képzeljük el, hogy egy tucatnyi ember kivételével a világ teljes lakosságának tudata összekapcsolódik. Az egyéniségek megszűnnek létezni, a kollektív tudat (amire a továbbiakban csak az “Ők” kifejezéssel fogunk hivatkozni) egyesíti a bolygó lakosságának összes emlékét, tapasztalatát, tudását, képességét. Ami az egyik emberrel történik, az azonnal megjelenik az összes többi ember emlékeiben is, így már kommunikálniuk sem kell egymással, hiszen egyetlen közös tudat vezérli a cselekedeteiket. Ez a kollektív identitás tökéletesen elégedett és boldog, nincsenek többé háborúk, ellentétek, veszekedés. Sőt: Ők képtelenek hazudni vagy életet kioltani. Még állatokat sem tudnak ölni, ami a későbbiekben persze alternatív megoldást kíván tőlük az élelmezésük biztosítására, de ezt a részletet sem árulom el előre.
A boldogságban összeforrott világtudatból valamilyen oknál fogva kimaradt 12-13 ember, akiket Ők megpróbálnak egyesíteni magukba. A kis csoport egyik tagja, Carol Sturka (Rhea Seehorn) egy híres írónő, akit a közönsége imád, ám ő szinte mindenkit utál maga körül. Személyes tragédiája, hogy az a fajta sekélyes, szórakoztató irodalom, amiben sikeres, a legkevésbé sem tetszik neki, de kénytelen megrekedni itt, hiszen a színvonalasabb művekre nem igazán vevők az olvasói. Alaptermészete a zárkózottság és a mogorvaság, így a tehetsége ponyvaregényekre herdálásának kapitalista kényszere csak tovább ront az amúgy is borongós kedélyállapotán. Habár ő a főszereplője ennek a történetnek, mégsem nevezhető tipikus hős karakternek, mert folyamatosan küzd önmagával és a világgal is (a szürreális esemény előtti és utáni állapotban is), írói tehetségét leszámítva teljesen hétköznapi ember, és esendősége néha még a szilárdnak látszó küldetéstudatát is veszélybe sodorja.
Amikor a rejtélyes tudategyesítéssel járó invázió közben elveszíti az egyetlen személyt, akit közel engedett magához, sokkhatásként éri, hogy a kollektív tudattá változott emberiség látszólagos egyetlen célja az ő boldoggá tétele. Eleinte zsigerből elzárkózik, és minden erejével azért küzd, hogy kiderítse, mi áll a furcsa jelenség hátterében, és hogy visszaállítsa a világ rendjét. Ám amikor Ők egy olyan személy képében próbálnak közeledni hozzá, aki Carolban vegyes érzéseket kelt, meginogni látszik az új világrenddel szembeni ellenállása.
A sorozat narratívája ezzel a kis zavarkeltéssel igyekszik rést ütni azon az áthatolhatatlannak tűnő morális pajzson, ami az egyéniséget, a függetlenséget és a szabadságot védené a boldog, de arctalan és lelketlen kollektivizmussal szemben. Ez persze csak a központi filozófiai probléma. Amíg ezt bontogatjuk, a forgatókönyv bőven tartogat még számos morális, lélektani, szociológiai, technológiai vagy akár ökológiai dilemmát is, amin gondolkodhat a néző.
Gondolkodásra pedig bőven hagy teret a sorozat, hiszen minden egyes epizód rendkívül lassan, megfontoltan és fokozatosan halad előre. Noha kétségtelenül komótos a történetmesélés ritmusa, unalmassá egyetlen pillanatra sem válik. Az a fajta rejtélyes, “hát, ezzel meg hova fognak kilyukadni?” típusú narratíva jellemzi, amit már az alkotó korábbi munkáinál is megszokhattunk, és ettől válik az egész élvezhetővé. A különös történetmesélési módszer szerves része a szokatlan, egyedi nézőpontokból való fényképezés, illetve a nagyon kevés - ám annál hatásosabb - dialógussal való operálás is. Carol karaktere nem csupán a sztori előremozdítása szempontjából fontos, de ő az, akinek a sötét, szarkasztikus humora képes ezt a szürreális világot hatásosan távol tartani a nyomasztó disztópiától, ezáltal ad az egész sorozatnak egy könnyebben emészthető, oldottabb atmoszférát.
A könnyű emészthetőség persze korántsem jelenti azt, hogy itt bármiféle sablonosság vagy előre kiszámítható események, netalán egyszerű magyarázatok lennének. Rengeteg filozófiai és morális kérdést fölvet, de a legtöbbjük megválaszolását a nézőre hagyja. Meg persze a következő évad(ok)ra, hiszen az első szezon olyan cliffhangerrel zárul, ami terjedelme és stílusa szempontjából is folytatásért kiált. A nézettségi adatok, a közönség visszajelzései, valamint a szakmai kritika és a különféle díjakra való eddigi jelölések mind abba az irányba mutatnak, hogy ha nem is gyorsan, de előbb-utóbb érkezik majd a folytatás.
A Pluribus a mérhetően nagy nézettsége ellenére is valószínűleg megosztó sorozat lesz, hiszen a pörgős, fordulatos, akciódús tartalmak világához szokott néző számára elsőre nem könnyű befogadni Gilligan lassú, hosszú snittekkel és kevés párbeszéddel dolgozó történetmesélési stílusát. Ám aki kedveli a lassúsága ellenére is érdekfeszítően kibontott történetvezetést, és nem zavarja, ha a megfejtések és a mondanivaló egy része a saját elméjében születik meg, az imádni fogja. A szereplők - kiemelten a főszerepet alakító Rhea Seehorn - ragyogó játéka, a minden snittjében szemet gyönyörködtető fényképezés, és a jól összeállított zenei betétek jelentik a habot ezen az igazi ínyencségnek számító, különös gondossággal elkészített tortán.