Sorozatajánló: 1899
német-amerikai misztikus drámasorozat • 60 perc/epizód • 2022.
A Dark alkotóinak új sorozata a 19. század végén, a végtelen tenger közepén hánykolódó, hatalmas utasszállító hajó fedélzetén megkérdőjelezi a valóságról alkotott képünket, és a nézői befogadóképesség határait feszegetve rángat végig minket olyan dimenziókon, amelyekről az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, hogy mit jelentenek. A szürreális utazás végén több kérdés marad nyitva, mint amennyit sikerül bezárni, így a következő évad alapjait is lefekteti. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
A Dark (Sötétség) c. 3 évados német sorozat rajongójaként nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az alkotók új agymenéssel fogják kényeztetni a bonyolult, nem evilági gondolkodást igénylő sorozatok kedvelőit. Az 1899 első évada nem is fukarkodik a nézői befogadóképesség határainak feszegetésével – az első 2-3 epizód után folyamatosan egy kérdés jár az ember fejében:
Mégis mi ez az egész, amit nézek?
Pedig a kiindulási pontot akár hétköznapinak is lehetne nevezni: A 19. század utolsó évének őszén a Kerberos nevű, hatalmas, Titanic-jellegű óceánjáró hajó tart Londonból New York-ba, fedélzetén több száz, különböző nemzetiségű és társadalmi osztályú utassal. Az már az első részben egyértelművé válik, hogy az utasok többsége nem szórakozásból fizetett be a 4-5 naposnak ígérkező hajóútra. Valamennyiüknek van egy titka, ami arra utal, hogy valami elől menekülnek. Hogy ki mi elől, és hova, az az epizódról-epizódra nagyon lassan kibontakozó egyéni háttérsztorikból derül majd ki.
A feszültség azonban már az első perctől kezdve tapintható, mert kiderül, hogy a navigátorok morzejeleket fogtak a Kerberost is üzemeltető hajótársaság négy hónapja eltűnt másik óceánjárója, a Prometheus fedélzetéről. Habár az üzenet nem tartalmaz segélykérést, Eyk kapitány (A Dark-ból ismert Andreas Pietschmann) úgy dönt, hogy egy kerülőt iktatva az eredeti útitervbe, megközelíti az eltűntnek hitt hajót, hogy szükség esetén segíthessen a fedélzetén életben maradtaknak. Az utasok finoman szólva sem örülnek a váratlan kitérőnek, de ami a Prometheus felfedezése után történik, arra a legdurvább álmaikban sem mertek volna gondolni. Olyan eseményeknek lesznek szemtanúi és átélői, amelyek megkérdőjelezik a világról, és benne az önmagukról alkotott képüket. A spoilermentesség megtartása érdekében a tényleges történésekről többet nem tudok írni, de megpróbálom körvonalazni, mire számíthatsz, ha belecsapsz ebbe a sorozatba.
Először is, már az első részben nagyon furcsa dolgok történnek, amelyeknek a megértésében nem fog segíteni, hogy a vezérfonalat adó főszereplőként kiemelt Maura Franklin (Emily Beecham) egyfajta megbízhatatlan narrátorként kalauzol (vagy inkább visz be az erdőbe) minket. Ahogy említettem, minden utas menekül valami múltbeli trauma elől, de a hajón elszabaduló, egyre nyugtalanítóbb és szürreálisabb történések után legszívesebben már magáról a hajóról is menekülnének. A nagyon lassan kibontakozó, párhuzamos történetszálak nyomasztó hangulatát csak fokozza az a klausztrofóbia, amit az egyébként hatalmas, de mégis korlátozott terekkel rendelkező óceánjáró kelt, így egy ponton túl már a néző is szeretne menekülni – a hajóról, és a rejtélyek okozta sötétségéből. Minél több karakter egyéni históriájába kapunk betekintést, annál kétségbeesettebben kezdünk keresgélni fogódzókat, amiknek a segítségével megérthetnénk az összefüggéseket.
A Dark-on szocializálódott, rutinos néző azonnal észre is vesz jó néhány elejtett utalást, amelyek közül nyilvánvalóan a főcímben is megjelenő, csúcsára állított háromszög motívum bír a legnagyobb jelentőséggel. Ez a jelkép a legapróbb részletekben köszön vissza – a kabinajtók számozásától kezdve a padlószőnyegek mintázatán át az egyik női szereplő fülbevalójáig. Persze a misztikus (vagy inkább mitikus) entitás, ami a szimbólum mögött rejtőzik, teljes egészében még az utolsó epizódban sem lepleződik le, ezért (is) várjuk nagy reményekkel a következő évado(ka)t.
A furcsa hangulatot fokozza, hogy a hajón megforduló sokféle nemzetiségű ember (angol, német, dán, francia, spanyol, kínai) mind a saját nyelvén szólal meg, és bár senki nem érti a másik nyelvét, különös módon mégis egészen hosszú monológokban beszélgetnek egymással, ami a nyelvi korlátok ellenére időnként meglepően hatékonynak tűnik. Ez persze csak a feliratozásból derül ki, így már csak ezért is erősen javasolt a szinkronizált helyett a feliratos változatot választani – a teljes filmélmény csak így érhető el.
Egyébként a casting ezúttal is pontos és kiváló: a különféle társadalmi osztályokba tartozó utasokat megformáló színészek tökéletes választásnak bizonyultak. Volt persze, ahol biztosra mentek, hiszen a Dark középkorú Jonasaként megismert, itt pedig hajóskapitányt alakító Andreas Pietschmann most is hozza a tőle megszokott magas színvonalat: színészi sokoldalúságát maximálisan latba vetve alakítja rendkívül hitelesen a karaktere komplex, nagyon sokrétegű személyiségét.
A történet eddig megismerhető részletei alapján a keretrendszer sok elemében erős hasonlóságot mutat az Eredet c. film alapötletével, de nyilvánvalóan merít egy kicsit a Mátrixból is. Ugyanakkor a Darkhoz hasonlóan a sci-fi elemek csupán eszközök a mélyebb, pszichológiai, szociológiai és időnként filozófiai kérdések kifejtésére. Legalábbis azok alapján, amit az első évad végéig megismerhetünk, ugyanis a történet olyan gigantikus csavarral súlyosbított cliffhangerrel zárul, hogy miután magunkhoz tértünk, azonnal néznénk is a folytatást.
És ha már itt tartunk: Nagyon ügyes húzás volt az alkotóktól, hogy minden egyes epizódot egy érdekes meglepetéssel zártak le, aminek a hatását még azzal is fokozták, hogy az utolsó jeleneteket egy-egy jól ismert zenei nagyágyú számával ütötték fel a Deep Purple-től Jimi Hendrix-en át David Bowie-ig bezárólag. Leírva nem jelent semmit, de amikor elmerülsz az eseményekben, ezek a lezárások olyan hatásosak tudnak lenni, hogy a cliffhanger ellenére sem akarsz azonnal átugrani a következő részre.
Az 1899 a filmes eszközök terén sem szerénykedhet: A vizuális megjelenítés a szinte folyamatosan félhomályos és sötét környezet ellenére (ami egyébként szépen metaforizálja a történet rejtélyessége miatti homályt és sötétséget) lenyűgözően szemet gyönyörködtető. Ben Frost már a Darknál is kiválóan alkotta meg a történethez tökéletesen illeszkedő eredeti filmzenét – ez az 1899 esetében sincs másképp: a bizarr eseményeket szinte folyamatosan kísérő háttérzenét gyakran tarkítják szürreális hangeffektek, érdekes, meglepő, néha kissé ijesztő torzítások, ezzel is erősítve azt a nyugtalanító, feszültségfenntartó érzést, hogy itt semmi sem az, mint aminek látszik.
A sorozat első évada egy olyan felütéssel zárul, ami tökéletesen megágyaz a következőnek, sőt: valójában kikényszeríti azt. Egyelőre nem teljesen biztos, hogy az alkotók pontosan ugyanúgy megtervezték az egész történetet előre, ahogyan azt a Dark esetében tették, ugyanis a legutóbbi hírek szerint a folytatás leforgatását az első évad sikerétől tették függővé. Márpedig egy ilyen évadzárás után nagy veszteség lenne a sztorit a levegőben hagyni, hiszen amennyi választ kapunk az utolsó epizódban, legalább annyi kérdés marad megoldatlanul nyitva is.