Filmajánló: Két királynő
angol-amerikai történelmi dráma • 124 perc • 2018.
A skót Stuart Mária és az angol I. Erzsébet hatalmi viszálya egy impozáns kettős karakterdrámában feldolgozva. A két királynőnek a kor férfiak uralta vallási-politikai viharai közepette kellett fenntartania a békét, és megőriznie jogos igényét az angol trónra. A közel három évtizedes viszálykodás végén Mária tragédiája mégsem feltétlenül vált Erzsébet diadalává. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Kosztümös karakterdráma – szabadon értelmezve
A kosztümös történelmi dráma nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, de a Saoirse Ronan szerepeit áttekintő retrográd sorozatomban annyi ilyennel foglalkoztam már, hogy lassan kezdem megszeretni. Josie Rourke első nagyjátékfilmjének érdekessége, hogy a rendezőnő korábban csak színpadi darabokat dirigált, és ez érezhetően nyomott hagyott John Guy könyvének filmes adaptációján is. A teátrális stílus szerintem nagyon jól áll egy ilyen kettős karakterdrámának, még ha ez a kritikusokat és a közönséget rendesen meg is osztotta. A hangsúly itt ugyanis abszolút nem a történelmi hűségen, hanem a két karakter jellemfejlődésének bemutatásán, főként pedig az eredeti angol cím által is kiemelt Stuart Márián van. Hogy egy történelmi alapokon nyugvó drámánál meddig mehetnek el az alkotók a művészi szabadságban, azt valójában senki nem írja elő, még akkor sem, ha ezzel kapcsolatban mind a filmszakmának, mind pedig a nézőknek határozott szubjektív elvárása van. Ha mindezeket szem előtt tartjuk, akkor szerintem egyszer mindenképp érdemes rászánni az időt erre a filmre, mert a narratíva esetleges kritizálható pontjait bőven ellensúlyozza a művészi megvalósításból fakadó esztétikai élmény.
Két korona, egy trón
A film cselekménye 1561-ben kezdődik, amikor a 18 éves Stuart Mária (Saoirse Ronan) visszatér Franciaországból Skóciába, hogy átvegye jogos trónját. A történelmi kontextus megértéséhez fontos tudni, hogy a 16. századi Európa vallási megosztottságának közepén járunk, még az egységes brit birodalom megalakulása előtt. A katolikus és protestáns erők állandó harcban állnak egymással, és ez a feszültség a legmélyebb szintig áthatja a politikát is. Mária gyermekkorában még egy katolikus többségű Skóciából került Franciaországba, ahol megőrizte hitét, ám amikor visszatér szülőhazájába, ott már a protestáns erők vannak fölényben, és ez eleve megalapozza a nem túl barátságos fogadtatását.
Stuart Mária helyzetét ráadásul az is bonyolítja, hogy mint V. Jakab skót király lánya, jogosan követelheti a skót trónt, de mivel ő VIII. Henrik angol király dédunokája is, így az angol trónra is igényt tarthat. Ez pedig halálos fenyegetést jelent unokatestvére, I. Erzsébet (Margot Robbie) számára, aki protestáns uralkodóként már egyébként is kényes helyzetben van: sok angol katolikus nem ismeri el legitimitását. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a trónöröklésben a két királynő utódnemzésének is hatalmas szerepe van, akkor egy igazán pattanásig feszült, komplex társadalmi-hatalmi viszonyrendszerben találjuk magunkat.
Ám a két királynő közötti feszültség korántsem csupán személyes hatalmi rivalizálás volt, hanem két világnézet, két vallás és két politikai rendszer ütközése. Mária a francia udvarban nevelkedett, katolikus volt, és romantikus természete miatt gyakran a szíve szerint döntött. A filmben ezt a személyiséget egy kissé anakronisztikus módon eltúlozva egy liberális, a korszellemet sok évszázaddal megelőzően befogadó szemléletű, konszenzusra törekvő ember képében festik le. Erzsébet ezzel szemben pragmatikus, számító uralkodó volt, aki puszta hatalomféltésből soha nem házasodott meg (nem szerette volna, ha az örökösét gyermekkorában az ellenlábasai letaszítanák a trónról), és minden döntését az ország érdekei szerint hozta meg. Szigorú volt, foggal-körömmel ragaszkodott a hatalmához, de gyengeségére utalhatott, hogy kifejezetten kerülte a közvetlen konfliktusokat, és emiatt meggondolatlan, kegyetlen döntések sem jellemezték uralkodását.
Középkori feminizmus?
Ami viszont mindkét uralkodó sorsát megpecsételte, az a kor patriarchális berendezkedése. Noha a Rourke-ot kritizálók legélesebben az elfojtott feminista felhangokat bírálták a filmben, azt senki nem tagadhatja le, hogy a XVI. században a női uralkodók döntéseit nagy mértékben befolyásolták a rájuk nyomást gyakorló, csak férfiakból álló tanácsadói körök. Egy férfiak által dominált világban még a trónt birtokló nők sem kaphatták meg az egyenrangú bánásmódot, tiszteletet is legfeljebb a pozíciójuk kapott, a személyük soha. Így hiába is törekedtek a békés állapotok megtartására, illetve restaurálására, a sorsukat kisebb-nagyobb mértékben mindenképp az őket körülvevő politikai-vallási közösség férfi tagjainak akarata határozta meg. Mivel a kor brit szellemiségétől még eléggé idegen volt a feminizmus, így ez az üzenet csak elfojtva kerülhetett bele a forgatókönyvbe, ami talán nem is lenne annyira feltűnő, ha nem egy olyan korban élnénk, ahol épp a Barbie babáktól a Grimm-mesékig mindent igyekszik harcos feminista papírba csomagolni a filmvilág. Egy ilyen helyzetben talán a kelleténél élesebben kritizáljuk, ha valaki a nők jogfosztott helyzetét akár csak finoman is próbálja tematizálni egy olyan korban játszódó történetben, ahol az erről való diskurzus még abszolút nem volt jellemző.
Mária és Erzsébet életre keltői
A film csúcspontja egy olyan esemény, amire nincs dokumentált bizonyíték: Stuart Mária és I. Erzsébet személyes találkozása a fennmaradt levelezésük és egyéb írásos emlékek szerint nem történt meg. Természetesen a bizonyítékok hiánya nem jelenti azt, hogy ez nem valósulhatott meg, és ebbe kapaszkodva Rourke egy kifejezetten színházi élményt nyújtó jelenetben álmodta meg, milyen lett volna egy ilyen találkozó. Sokak szerint sem a történeti hűségbe, sem a film narratívájának szerkezetébe nem illik bele a színpadias jelenet, ám szerintem a két színésznő gyönyörű játéka és az őket tökéletes középpontba helyező, szokatlanul kiüresített, színpadias tér és színészirányítás maradéktalanul kárpótol mindenféle szigorú szabálykövetés elhanyagolásáért.
A filmet színészi teljesítmény szempontjából egyértelműen a két főszereplő, Saoirse Ronan és Margot Robbie viszi el a hátán. Ronan hat évig dolgozott a projekten, mielőtt végül kamerák elé állt, és ez a hosszú előkészület meglátszik az alakításán. A fiatal ír színésznő hitelesen jeleníti meg Mária dinamikus személyiségét: látjuk benne a magabiztos uralkodót, aki képes csatába vezetni seregeit, ugyanakkor az esendő nőt is, aki személyes, érzelmi döntései miatt kénytelen feláldozni hatalmát. Arról már a filmkészítők tehetnek, hogy a történet egyébként is jelöletlen időugrásai során Ronan karaktere egy kicsit sem öregedett, holott az események közel három évtizedet ölelnek át.
Margot Robbie Erzsébet királynő szerepében talán még nagyobb kihívás elé nézett, hiszen ezt a karaktert előtte már igazi mesterszínészek alakították. Robbie azonban sikeresen találta meg a saját útját: az ő Erzsébete nem a mindentudó, erős uralkodó, hanem egy bizonytalan, féltékeny és gyakran magányos nő. A film egyik legmegragadóbb eleme Robbie fizikai átalakulása: a himlő által okozott sebek, a nehéz sminkek és parókák miatt Erzsébet fokozatosan elveszíti természetes szépségét, és egyre inkább a hatalom mesterséges maszkja mögé rejtőzik. Robbie remekül jeleníti meg Erzsébet Mária iránti féltékenységét – míg a skót királynő szabadon szerethet és gyermeket szülhet, addig Erzsébet kénytelen feláldozni személyes boldogságát az ország érdekében.
Festői képek és felemelő zene
Ahogy a bevezetőben említettem, a film esetleges dramaturgiai vagy narratív hibáit ellensúlyozza (nálam bőségesen felül is írja) a vizuális hatás. A skót természet szépsége nyilván önmagáért beszél – ilyen gyönyörű, szinte mesébe illő tájakkal nem lehet mellélőni. Az enteriőrök aprólékos, festői szépségű berendezése is azonnal szemet szúr, de még a kosztümös filmeket kevésbé kedvelők álla is leesik a jelmezek láttán. A legapróbb részletekig szépen kidolgozott korhű ruhák mellett a jelmeztervező egy érdekes megoldást is bevetett: a teljes történelmi hitelességet némileg zárójelbe téve modern elemeket is beépített a kosztümökbe. A legmeglepőbb húzás a farmer használata volt a 16. századi ruhákban. Habár ez első hallásra abszurdnak tűnhet, a gyakorlatban működik: a farmertextúra tartósságot és praktikusságot kölcsönöz a jelmezeknek, ami összhangban van Mária gyakorlatias természetével. A két királynő öltözködése egyébként is tükrözi személyiségüket: Mária ruhái szabadabbak, természetesebbek, gyakran sárosak és viseltes hatást keltenek, míg Erzsébet az idő előrehaladtával egyre merevebb, ceremoniálisabb kosztümöket hord, ahogy egyre inkább a hatalom foglyává válik.
A filmes eszköztár másik kiemelkedően jól használt eleme az eredeti filmzene: Max Richter szerzeménye a film egyik legerősebb összetevője. A német származású brit zeneszerző sikeresen ötvözi a reneszánsz kori és a modern hangzásvilágot. Richter hangsúlyosan alkalmazza a női hangokat: a 100 fős zenekart egy 12 tagú női kórus egészíti ki, ami tökéletesen illeszkedik a film nőközpontú narratívájához. Richter kompozíciója a tőle megszokott egyszerű dallammenetek ellenére egyszerre emelkedett és intim, a döntő jelenetekben pedig drámai erővel emeli ki a cselekményt, de elkerüli az ilyenkor szokásos, hatásvadász nagyzenekari kliséket.
Üzenet
A Két királynő semmiképpen nem akar egy korhű történelmi tabló lenni, inkább egy olyan karakterdráma, ami négy évszázadnyi távolságból is megpróbál közérthetően szólni a hatalmi játszmákról. Pontosabban arról, hogy milyen árat követel magának a hatalomhoz való ragaszkodás. Aktualitása ilyen történelmi távlatból sem sokat kopott, hiszen a férfiak uralta hatalmi-politikai tér szerkezete alapvetően alig változott. A dogmatikus vallási álláspontok is hasonlóan pusztító konfliktusokhoz vezetnek napjainkban, mint a Stuartok idejében. Aki kedveli a szemet gyönyörködtetően kivitelezett kosztümös karakterdrámákat és nem ragaszkodik ahhoz, hogy a filmvásznon/képernyőn a tökéletesen hiteles történelmi eseményeket lássa viszont, de szívesen elmerül egy letűnt kor hatalmi ármánykodásainak sűrűjében, annak jó szívvel ajánlható a film. Ha nem is kapunk minden részletében tudományosan hiteles képet az adott események részleteiről, abban mindenképp remekel Rourke filmje, hogy valódi emberi arccal ruházza fel a papírízű történelmi személyiségeket.