Filmajánló: Szupernóva
angol romantikus dráma • 95 perc • 2020.
Harry Macqueen festőien gyönyörű ódája a tudatunk elvesztéséről, és a sors elfogadásáról Colin Firth és Stanley Tucci kifinomult, őszinte, lenyűgöző játékával. SPOILERMENTES élménybeszámoló.
Idén a második olyan film kerül mozikba, ami a demenciáról szól, és amit sokáig nem felejt el, aki megnézi. Amíg Az apa a betegség gyakoribb, időskori változatát dolgozta fel, addig a Szupernóvában egy középkorú férfi eltávolodása áll a középpontban. És amíg az előzőben leginkább egy apa-lánya kapcsolatot, addig ebben a filmben egy szerelmi kapcsolatot őröl fel lassan a kegyetlen kór.
Sam (Colin Firth) és Tusker (Stanley Tucci) egy lakóautóban járják Anglia festői szépségű tájait, és már az első jelentből kiderül, hogy kettejük kapcsolata mély, bensőséges harmónián alapul. Ismerik a másik minden reakcióját, és ezt kihasználva ugratják egymást, elmennek addig a pontig, ami egy felszínes kapcsolat esetén akár veszekedést is szülhetne, de őket valami egészen mély érzés köt össze, így ez fel sem merül. Sam támogató, segítő, aggódó viselkedésének oka hamar kiderül: Tuskert két éve gyógyíthatatlan, de gyógyszerekkel valamelyest lassítható demenciával diagnosztizálták.
Utazásuk célja látszólag egy családi összejövetel (Sam nővéréhez igyekeznek), de sokat sejtet, hogy több napos vakációjuk során útba ejtik azokat a helyeket is, amelyekhez közös emlékek fűzik őket. Mindketten érzik, és tudják, hogy bár Tusker még „jelen van”, de a távolodása már megkezdődött: időnként elkóborol, és nem talál vissza, néha egyszerű szavak sem jutnak eszébe, és készülő regényének írásához sincs már kedve. Különös utazásukra kimondva, kimondatlanul rányomja bélyegét a jövőtől való félelem, a ragaszkodás a mosthoz, amikor Tusker még a legtöbb dologra emlékszik, és így a közöttük lévő szerelem élő, eleven dolog.
Sam féltő gondoskodása azt sejteti, hogy reálisan képes szembenézni a sötét jövővel, valójában azonban igyekszik távol tartani magától még a gondolatot is, hogy eljön az idő, amikor a társa már fel sem ismeri. Tusker a film minden másodpercében küzd a jelenléttel, ugyanakkor sugárzik belőle, hogy megértette és elfogadta a csapást, amit a sors mért rá. Furcsa módon az az érzése az embernek, hogy kettejük közül ő az, aki leginkább két lábbal a földön jár. A családi összejövetelen aztán történik valami, amit most a spoilermentesség jegyében nem írhatok le, és ez az esemény hirtelen új perspektívába helyezi a pár küzdelmét az elfogadhatatlannal.
A lenyűgözően szép angliai természeti képekkel és gyönyörű háttérzenével aláfestett utazás kicsit olyan, mint egy festmény: a néző áll (ül) előtte, átéli, átérzi, végiggondolja, szinte látja maga előtt, ahogy a festő készítette a képet. A főszerepeket alakító színészek kiválósága eddig sem volt kérdéses, most sem csalódik bennük az ember. Kevés dialógussal, sokszor csak testbeszéddel, és arckifejezésekkel tolmácsolják a mondanivalójukat, és teszik ezt olyan kifinomult, érzékeny, a legnagyobb művészekre jellemző sallangmentes módon, ami elfeledteti a szokatlan alaphelyzetet is, hogy itt két férfiről van szó. Fontos leszögezni, hogy a film a két férfi szerelmi kapcsolatát mindenféle érzékenyítési szándék nélkül ábrázolja, a lehető legtermészetesebb módon, hiszen az elfogadás itt nem a másságra, hanem az elmúlásra fókuszálódik. És azt is fontos kiemelni, hogy a főszereplők közötti kapcsolatot annyira szépen ábrázolják, ami heteroszexuális kapcsolatok esetében is ritka a filmvásznon.
Bár az alaphelyzet kissé más, mint Az apa c. film esetében, az üzenet, amit közvetít, kétségtelenül ugyanaz: Mindegy, hogy mennyi idő adatott meg nekünk, amíg itt vagyunk egymásnak, addig értékeljük ezt a lehetőséget, és bármennyire is nehéz, meg kell tanulnunk elengedni azt, ami visszafordíthatatlan. Vagy ahogy Tusker fogalmazta meg a filmben:
„De ha szomorúak vagyunk, amikor elveszítünk valamit, az igazából csak azt jelenti, hogy jó volt, amíg megvolt, nem?”