Filmajánló: Alpha
francia-belga filmdráma • 128 perc • 2025.
A 13 éves Alpha és az őt egyedül nevelő édesanyja élete összeomlik, amikor a kamaszlány egy tetoválással a karján érkezik haza. Julia Ducourneau fantasztikus képi világú, disztópikus drámája egymásba fonódó idősíkokon mesél félelemből kisarjadó kirekesztésről, nehéz családi döntésekről és gyászfeldolgozásról.
A megosztó testhorrorjairól ismert Julia Ducourneau legújabb filmje elé nagy levegővétel után ültem le, és legalább olyan embert próbáló élményre számítottam, mint a Nyers vagy a Titán esetében. Ezért is lepődtem meg, hogy ezúttal a horrorfaktor szinte teljesen elmaradt, így az Alphát legfeljebb nagyon nagy jóindulattal tudnám a rendezőnő eddigi munkái mellé szorosan elhelyezni. Ugyanakkor a korábbi alkotásaira jellemző furcsa, nyomasztó légkör, és folyamatosan fenntartott drámai feszültség itt is hangsúlyosan jelen van, ahogy a könnyen dekódolható társadalomkritikát is megkapjuk.
A nyolcvanas években játszódó, fiktív földrajzi térbe helyezett történet első felének középpontjában egy 13 éves lány, Alpha (Mélissa Boros) áll, aki egy csúnyán elhajlós buli után egy tetoválással a karján érkezik haza az őt egyedül nevelő édesanyjához. Az anya (Golshifteh Farahani) az amatőr testdíszítés láttán pánikba esik. A helyi kórház orvosaként dolgozó nőnek minden oka megvan a félelemre, ugyanis egy vérrel terjedő, gyógyíthatatlan vírusjárvány kellős közepén vagyunk. A betegség áldozatainak testrészei fokozatosan kővé válnak, miközben egyre erősebb fájdalmak gyötrik őket, mígnem az egész testük márványszoborrá alakul és meghalnak.
A film arra a feszült két hétre fókuszál, amely az Alpha vérvizsgálatának eredményére való várakozással telik. A bizarr és végzetes betegségtől való félelem mellett Alphának szembesülnie kell a feltételezett fertőzöttsége miatti kirekesztéssel, de ez még nem minden. Egy semmiből jött, váratlan fordulattal ugyanis a lány életébe betoppan édesanyja drogfüggő bátyja is, akiről a lánynak már halvány emlékei is alig vannak, hiszen utoljára öt éves korában látta őt. Amin (Tahar Rahim) beköltözik a lány szobájába, és a kettejük ambivalens kapcsolata álomszerűen szürreális jelenetek és kisgyermekkori emlékek felszínre törése révén rohan egy zavarba ejtő végkifejletig.
A párhuzamos idősíkok mentén elmesélt történet fókusza az idő előre haladtával Alpháról áttevődik az anya és Amin sztorijának felfejtésére. Habár Ducourneau ezúttal valóban nem sokkol minket lépten-nyomon polgárpukkasztóan horrorisztikus látvánnyal, a film több tekintetben is próbára teszi a nézőt. A posztapokaliptikus miliő és a leírhatatlanul különc karaktergárda mélyen nyomasztó, súlyos, fojtogató atmoszférát teremt. Ezt fejeli meg az író-rendező azzal, hogy a párhuzamos történeti síkokban látszólag összeegyeztethetetlen módon jelennek meg a szereplők (ezt konkrétabban a spoilermentesség miatt nem fejthetem ki), így szinte a legutolsó jelenetig azon gondolkodik a néző, hogy vajon hol fog összeérni a két idősík.
Az idővonalak szétszálazása azért is igényli a néző fokozott figyelmét, mert Ducourneau szándékosan egymásba csúsztatja azokat. Ez a fajta nemlineáris szerkezet a trauma működési mechanizmusát idézi meg: az emlékek nem időrendben, hanem érzelmi intenzitás szerint térnek vissza. Ezt szimbolizálhatja az a filmnyelvi megoldás is, hogy a valóság, az emlékezet és a hallucináció határai gyakran elmosódnak, főként olyan határterületeken, mint a folyosók, sötét, éjszakai helyszínek, ismeretlen terek. A film csúcspontján végül szó szerint elválaszthatatlanul egybe is forr a jelen a múlttal, és ezen a ponton értjük meg igazán, hogy mit is láttunk az eltelt két órában. Ez az utolsó pillanatban bedobott csavar az, ami miatt érdemes lehet újra, immáron egy másik perspektívából is végignézni a filmet - amennyiben maradt még lelkierőnk hozzá. Ugyanis aki egyszer végignézi, azt még napokkal később is kísérteni fogja a film fullasztó hangulata, de mégis mit akar üzenni ez a minden elemében bizarr, szorongással és szürrealista víziókkal elmesélt, különös történet?
A nyolcvanas évek, a gyógyíthatatlan, főként vér útján terjedő vírusfertőzés, amely gyakran szedi az áldozatait a droghasználók és a homoszexuális emberek körében, valamint a társadalom kirekesztő attitűdje a feltételezett fertőzöttekkel szemben mind erős párhuzamot mutat az AIDS-járvánnyal. Ugyanakkor ez az allegória tágabb értelemben, általános módon is rávilágít arra, hogyan reagál a társadalmunk egy ismeretlen fenyegetésre: pánikkal, stigmatizációval, a potenciális fertőzöttek elszigetelésével. Az emberek félelmeiből fakadó kirekesztés sokszor még magánál a betegségnél is nagyobb sebeket, akár hosszú éveken át tartó családi traumákat is tud okozni. Ezek a traumák megfelelő feldolgozás híján bármikor visszatérhetnek, és amíg le nem zárjuk őket, addig kísértenek minket.
Ducourneau korábbi filmjeihez hasonlóan most is nagy szerepet kap az emberi test. Noha a testhorror ezúttal alig észrevehető formában tér vissza, a változás és az átalakulás bemutatása itt is fontos dramaturgiai eszköz. Alpha serdülőkorban van, így a testének és az identitásának formálódása a feltételezett betegség jeleinek kényszeres kutatása nélkül, önmagában is kihívást jelent számára. A betegek márványszoborrá alakulása pedig könnyen értelmezhető, szép metaforája a világtól való elhidegülésüknek, a mozgásterük beszűkülésének, és annak, ahogyan egy érző lényből lassanként egy szép, de mégis rideg emlékké válnak.
Az Alpha egy könnyen dekódolható üzeneteket embert próbáló atmoszférával tolmácsoló film. A horrorisztikus vizualitás takaréklángra csavarása ellenére nyomasztó a hangulata, ugyanakkor a képi megvalósítása az egyes, jól ismert klisék újrahasznosítása ellenére is művészi értékűnek mondható. Figyelmes és értő megtekintés esetén nem húzza le a nézőt, sőt: a jól érthető végső üzenete kifejezetten előremutató. Noha semmi új dolgot nem fogalmaz meg, mégis értékes és érdekes alkotás.
Értékét nagy mértékben emeli a három főszerepet játszó színész ragyogó játéka. Különösen kiemelkedő az anya szerepét megformáló Golshifteh Farahani mélyen átélt, rétegzett karakterformálása, és Tahar Ramin elképesztő fizikai átlényegülése Amin szerepében. A címszerepet alakító, magyar származású Mélissa Boros csendes, gyakran kizárólag csak metakommunikációra építő játéka tökéletesen egészíti ki a másik két főszereplő profi munkáját. Jim Williams eredeti filmzenéje pedig (különösen a záró képsorok és a vége főcím alatt) a klasszikus, nagyzenekari felállás révén nyomatékosító, epikus hatással teszi fel a koronát a történetre. Az Alpha nem ígér könnyű szórakozást, de bőven hordoz annyi filmművészeti értéket, hogy legalább egyszer mindenképp javasolt megnézni.